Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 29 találat lapozás: 1-29

Névmutató: Józsa Árpád Csaba

2001. május 21.

Máj. 19-én Sepsiszentgyörgyön tartotta évi közgyűlését az Erdélyi Ötvenhatosok Bajtársi Társasága. Az egyesület új elnököt választott, és döntött arról, hogy együttműködési kapcsolatra lép a magyarországi '56-os Szövetséggel. Koszorúkat helyeztek el a főtéri parkban a kommunizmus áldozatainak és meghurcoltjainak emlékére állított kopjafánál. A Társaság alelnöke, Puskás Attila és a hírhedt Szoboszlay-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes felidézte a múltat. A résztvevők ellátogattak a Székely Nemzeti Múzeumba, megnézték az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharcot felidéző korabeli fényképekből, dokumentumokból összeállított kiállítást. A magyarországi '56-os Szövetség képviseletében Sinkovics Gyula országos elnök, Schütter Tibor ügyvezető elnök és dr. Czeglédi József szóvivő, a politikai foglyok országos szövetsége (POFOSZ) debreceni szervezetének nevében Kondor Zoltán üdvözölte az erdélyieket, akiknek részéről több javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy létre kell hozni az egész Kárpát-medencét átfogó ötvenhatos bajtársi társaságot. A közgyűlés a mezőfelei Kacsó Tibor leköszönő elnököt tiszteletbeli elnökké kiáltotta ki, helyébe Józsa Csaba bibarcfalvi születésű, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott tisztviselőt, volt ötvenhatos elítéltet bízta meg az elnöki teendőkkel. /(benkő): Ötvenhatosok találkozója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 21./

2001. december 15.

Dec. 7-8-án tartották Kolozsváron a IV. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát. Matematikából három, informatikából tizenöt versenyző vállalta a megmérettetést. Az előadások nagy része színvonalas volt, mindennek hátterében rengeteg kutatómunka állt. /Buzogány László: IV. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./ Józsa Csaba, a rendezvény egyik szervezője közölte: 320 diák versenyzett 220 dolgozattal, összesen 25 részlegen. A nyolcvan elbíráló közül 15 tanár Magyarországról jött. /JBN: És véget ért... = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

2002. február 20.

Az Erdélyi ’56-osok Bajtársi Társaságát a magyarországi kedvezménytörvény ürügyén elszabadult nemzetellenes indulatok, torzítások, hazugságok nem hagyhatják közömbösen. Most, amikor az anyaország és az egész nemzettest érdekében akarja összegyűjteni az idegen sorsra ítélt nemzettársakat, a jelenlegi magyarországi ellenzék az anyaország kevésbé tájékozott polgárait alattomos módon e törekvés ellen hangolja. De hiába teszi! Azok, akiket az évszázadok sújtó balsorsa egy táborba tömörített, együtt maradnak most is, és kéz a kézben talán elkerüljük, hogy egy nép a Kárpát-medencéből eltűnjön a történelem temetőjében. A Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége nevében Török József, Puskás Attila, Bara Lajos, Páll László, Salamon László, Nagy Benedek. Az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság nevében Józsa Árpád Csaba elnök /Állásfoglalás. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 20./

2003. október 23.

Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./

2003. október 24.

Koszorúzással, gyertyákkal tisztelegtek Erdély-szerte az 1956-os forradalom hősei és eszméje előtt. Csíkszeredában a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei szervezete tartott megemlékező ünnepséget. Szilágyi Árpád, az Egyesült Államokból Romániába visszatelepedett volt politikai fogoly szavalta el Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. A Székely Károly Szakközépiskolában 1956-tal kapcsolatos dokumentumokból, fényképekből és könyvekből álló tárlat nyílt. Az akciókról és a megtorlásról tartott érdekfeszítő előadást okt. 22-én Nagyváradon Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi újságíró, az erdélyi 56 kutatója, valamint Pákh Tibor budapesti ügyvéd, aki aktív részese volt a budapesti eseményeknek, emiatt 1971-ig ült a Kádár-rezsim börtöneiben. Mindketten egybehangzóan domborították ki a magyar 56 egységét, nemzeti jellegét és történelmi jelentőségét, kifejtve: még ma is "erőteljes posztkommunista maszatolás" folyik az események és főleg a megtorlások körül, ugyanis a diktatúra verőlegényei, pribékjei, vérbírái, foglárjai, "átnevelő tisztjei" közül sokan élnek, vagy leszármazottaik révén részesei a hatalomnak. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Magyar Polgári Egyesület és az Ifjúsági Polgári Egyesület szervezésében a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében rendezett emlékesten Szerefi Ilona népdalokat énekelt, Beregszászi Olga pedig régi magyar katonanótákat adott elő saját gitárkísérettel. Tőkés László püspök megköszönte az előadók szolgálatát, és reményteljes, öntudaterősítő, felemelő nemzeti ünnepet kívánt a jelenlévőknek. Sepsiszentgyörgyön a Volt Politikai Foglyok Szövetsége koszorúkat helyezett el a város temetőiben, főhajtással tisztelegve az elhunyt bajtársak sírhantjánál. Délután az Erzsébet parkban található 56-os kopjafánál gyűltek össze, a megemlékezésen részt vettek a történelmi egyházak, az RMDSZ városi szervezete és a Sepsiszentgyörgyi Székely Tanács képviselői is. Török Ferenc, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének helyi elnöke beszéde után az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság elnöke, Józsa Csaba nyílt párbeszédre hívta meg Sepsiszentgyörgyre, november negyedikére az RMDSZ csúcsvezetőségét, a polgári körök képviselőit és Toró T. Tibor parlamenti képviselőt. A megemlékezés alatt két rendőr figyelte az egybegyűltek minden mozdulatát, a rendőröket nem nyugtalanította, hogy valaki "bozgor" bekiáltással próbálta megzavarni a kegyeletteljes emlékezést. Baróton a Baróti Szabó Dávid Középiskola diákszövetségének és a városi művelődési ház Fókusz Klubjának vendége volt a forradalom vérbefojtását követő megtorlás két politikai elítéltje. Az úgynevezett Dobai-perben 20 évre ítélt Varga László nyugalmazott marosvásárhelyi református lelkész előadásában az 1956-os események és a megtorlás hátterét vázolta fel 56 előzményei és következményei című előadásában. Sorstársa, a Szoboszlay-perben 25 évi börtönre ítélt Lőrincz Károly a meghurcoltatás több mozzanatát elevenítette fel. Kézdivásárhelyen a református temetőben levő, az 56-osok emlékére emelt kopjafánál az emlékezőket Bokor Tibor, az RMDSZ kézdivásárhelyi szervezetének elnöke köszöntötte, aki beszédében 1956 fontosságát hangsúlyozta. Lőrincz Károly volt elítélt reményét fejezve ki, hogy minél többen, minél többször ünnepelik meg a magyar forradalmat. "Vissza kellene hozni annak a napnak a varázsát, mert az emlékezésen túl október 23-a a szomorúságot is jelenti számomra, amikor látom, hogy Magyarországon megosztottság övezi az 1956-os megemlékezéseket" - ezt Dávid Gyula foglalta össze a kolozsvári Heltai Klubban az okt. 23-i megemlékezésen. A Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága (VET) elnöke, András Imre az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság nemrég elhunyt tiszteletbeli elnökére, Kacsó Tiborra emlékezett. Az emlékezők hozzátették: az akkori hóhérokban van annyi erkölcstelenség, hogy 1956 magyar forradalmát és szabadságharcát magukénak tudják, és az áldozatokkal együtt ünnepelnek. Mózes Árpád evangélikus püspök sajnálta, hogy 1956 erdélyi történéseiről és a megtorlásról nagyon kevés szó esik, emiatt a fiatalabb nemzedék mit sem tud a történtekről. /A nemzet legnagyobb összefogására emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./

2004. február 25.

Farsangi mulatságot tartottak a Maros megyei mozgássérülteknek Marosi Mária, a Maros Megyei Mozgássérültek Egyesületének elnöke beszámolt arról, hogy nehezen lehet támogatókat szerezni a mozgássérültek számára szervezett rendezvényekre. Józsa Csaba, a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének alelnöke beszámolt arról, hogy Csíkszeredában a Handicap Kft. több mint tizenöt mozgáskorlátozott személyt foglalkoztat varrodájában és gyertyaöntő műhelyében. Orbán Ágnes, a székelyudvarhelyi mozgássérültek szervezetének elnöke vezetésével idén is megszervezik a sorstársképzést, amely abból áll, hogy olyan mozgássérültekkel beszélgetnek el, akik nem tudják elfogadni magukat, életmódjukat. /Orbán Zsolt: Tolószékben táncolt Piroska és a barnamedve. = Krónika (Kolozsvár), febr. 25./

2004. november 5.

/ Szalay Edda nyolc hónapos volt, amikor édesapját, Szalay Attilát, a sepsiszentgyörgyi textilgyár technikusát 1958-ban ’56-os romániai szervezkedés vádjával a Szekuritáté elhurcolta. Ugyancsak 1958-ban és ugyancsak Sepsiszentgyörgyön ,,lekapcsoltak” kilenc kiskorú diákot is, akik március 15-re virradó éjszaka 1957-es sikeres akciójuk után a következő évben is megpróbálták elhelyezni az emlékezés koszorúját a városi parkban lévő 1848-as honvédemlékműnél. A szekusok elfogták a koszorúzó nebulók egy részét. Szalay Attilát Szekuritáté emberei ,,kinevezték” a diákcsoport vezetőjének, annak ellenére, hogy nem is ismerték egymást. A jelenleg Angliában élő Szalay Edda Erdélybe látogatott, hogy megismerje édesapja eltűnésének körülményeit. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki szervezete éppen október 23-án emléktáblával jelölte meg Sepsiszentgyörgyön azt a házat, amelyben a Szalay család lakott és a kislány, Edda született. Az ünnepség szervezői fel is kérték Edda Booth asszonyt, mondana néhány szót az emléktábla elhelyezése alkalmával. ,,Most derült ki, hogy édesapámat ártatlanul tartóztatták le. Ártatlanul verték, és valószínű, a kínzásokba halt bele. A halotti bizonyítványban az volt, hogy belső vérzésben, gyomorfekéllyel halt meg. Sportember volt, aligha hihető, hogy 29 évesen ebbe halt volna bele. Fényképeim vannak róla, keménykötésű férfi volt.” – mondta. Azt, hogy mennyit szenvedett, most tudta meg az ’56-os elítéltektől. Józsa Csaba mesélte el, aki mellette volt, amikor kínok közepette meghalt. Nem tudják, hogy Szamosújváron melyik tömegsírba temették el. A Szalay család és a gyermeklány kálváriája ezzel a koncepciós perrel kezdődött. Szalay Attila felesége sokáig azt hitte, hogy még él a férje. Szalay Eddának sok rossz emléke van ebből az időből. Még óvodás volt, hároméves. Az óvó néni rendszeresen megverte őt, mert politikai fogoly gyermeke volt. Egyszer édesanyja meglátta, hogy gyermekét pofozzák. Nagy szegénységben éltek, édesanyját kirúgták az állásából. Egy iskolai konyhán dolgozott. Nagyon rosszul bántak vele. Sokszor nem volt mit enniük. Nem volt tűzifájuk. Édesanyja szívbeteg lett, egyszer öngyilkos akart lenni. Szalay Eddát még 1989 előtt is hívatták a Szekuritátéra. Hét órán keresztül faggatták, hogy mit tud az apjáról. Semmit sem tudott, hiszen nem is ismerte. Ordítottak vele, az ujját kicsavarták. Szalay Edda 1989 után hivatalos papírokkal áttelepedett Magyarországra, majd 1996-ban kiment Angliába. /Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

2004. november 15.

A Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság – Józsa Árpád Csaba, illetve Török József elnökök aláírásával – magyarországi nemzettestvéreinkhez címzett nyílt levelet juttatott el szerkesztőségbe. „Mi, erdélyi magyarok a soviniszta-kommunista román diktatúra idején megvallott magyarságunk miatt sokat szenvedtünk. Különböző ürügyekkel koncepciós pereket indítottak ellenünk. Sokunk, mivel támogattuk az ’56-os magyar forradalmat és szabadságharcot, súlyos börtönbüntetésre ítéltettünk, a mi sorainkból választották ki azokat is, akiknek magyarságuk és demokratikus jogaik érvényesítési kísérlete miatt halállal kellett fizetniük. Mi valamennyien az egységes magyar nemzet részének, a magyar nemzethez tartozóknak tekintjük magunkat. Ebből következik az az igényünk, hogy a megcsonkított magyar haza magyar állampolgárai a december 5-i ,,igen” szavazatok által elismerjék ezt a természetes jogunkat.” „ Számunkra a kettős állampolgárságnak nincs anyagi vonzata, hanem erkölcsi jelentőséggel bír, s mintegy visszajelzése a magyar nemzet számára együvé tartozásunknak. Kérjük Önöket, a Magyar Köztársaság állampolgárait, hogy december 5-én fogadjanak nemzettestvéreikké, szavazzanak ,,igen”-nel, és utasítsák el a bennünket érzéketlen mostohaként ellökő ,,nem” szavazatot.” /Szavazzanak a magyar nemzet egységére! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15./

2005. május 17.

Május 15-én Nagyajtán Moyses Mártonra, a néhai egyetemi hallgatóra emlékeztek, akit az 1956-os magyar forradalommal való együttérzése, a kommunista rendszert bíráló szavai miatt 1960–62 között börtönbe vetettek, és aki a megaláztatást nem bírva 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt felgyújtotta magát, három hónap múlva, május 15-én pedig 29 éves korában belehalt sérüléseibe. Az Amerikából hazatérő Arany Tibor, a legendás pesti srácok egyike elhatározta, hogy a székely fiú emlékére is bronztáblát fog állítani, mert ott a helye a szovjet megszállás ellen szintén önkéntes máglyahalált halt Jan Palach prágai cseh egyetemista és a kommunizmus ellen ugyanígy tiltakozó Bauer Sándor mellett. Arany Tibor a Moyses-bronztáblát Nagyajta községnek adományozta. Leplezték Kiss Levente képzőművész alkotását, amelyen Moyses Márton gimnazistakori arcképe látható, alatta ezzel a felirattal: „Ebben a házban élt 1941 és 1970 között, a börtönből való szabadulása után itt volt a kényszerlakhelye, innen indult az önkéntes tűzhalálba Moyses Márton mártírköltő, az erdélyi tudományosság nagy ígérete.” Tófalvi Zoltán, 1956 erdélyi eseményeinek és utóéletének kutatója beszédében a magyarság egyik legnagyobb mártírjának nevezte Moysest. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Elek, Moyses Márton egyik legjobb barátja és elítélt sorstársa felfelé hulló csillagnak nevezte Moysest, Józsa Árpád Csaba volt politikai fogoly pedig arra emlékezett, hogy napokkal az 1956. november 4-i szovjet katonai támadás után Moysesszel és másik két iskolás társukkal hogyan vágtak neki a román–magyar határnak, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. A Krónika munkatársa, Benkő Levente a Moyses Márton életpályáját és kálváriáját összefoglaló, Bűn volt a szó című könyvének bemutatóján kiemelte: az atomfizikával, magas szintű matematikával, folklórgyűjtéssel és nemzetpolitikai kérdésekkel egyaránt foglalkozó Moyses gondolkodása évtizedekkel megelőzte korát. /Moyses Mártonra emlékeztek a háromszéki Nagyajtán. = Krónika (Kolozsvár), máj. 17./

2005. július 7.

Július 6-án kerekasztal-beszélgetést terveztek a Kárpát-medencei mozgássérültek számára szervezett tábor résztvevői és a csíki politikusok között Csíkszeredában. A politikusok nem jöttek el. A tábor vezetői – Tischler Ferenc, Lázár Alpár és Józsa Csaba – a sajtó képviselőinek mondták el, mennyire fontos lenne, ha a választottak jobban odafigyelnének a mozgássérültek szükségleteire is. Az első ilyen jellegű táborozásra Erdélyben három évvel ezelőtt került sor, akkor csak romániai résztvevőkkel. Kapcsolatba léptek a Máltai Lovagrend magyarországi szervezetével, s támogatásukkal sikerült idén az első Kárpát-medencei mozgássérültek táborát megszervezni a Sepsiszentgyörgy közeli Benedekmezőn. /Szondy Zoltán: Mozgássérült táborozók Csíkszeredában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./

2005. július 22.

Jogi személlyé alakulása céljából július 9-én gyűlést tartott Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság. Azokat várták, akiket az 1956-os forradalom miatt meghurcoltak. A megjelent küldöttek elfogadták az új alapszabályzatot, tájékoztatott Puskás Attila, a háromszéki Volt Politikai Foglyok Szövetségének alelnöke. A tisztújítás során újraválasztották az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság elnökét, Józsa Árpád Csabát, titkárrá választották Váncsa Istvánt. Kovászna megyét Puskás Attila képviseli. A társaság együttműködési szerződést írt alá a magyarországi Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnökével, Vasvári Vilmossal. A Kovászna megyei volt politikai foglyok száma háromezer körül van. Nemrég meghalt Lőrincz Károly, akit a Szoboszlay-perben ítéltek el. Lőrincz Károlyt Ordán temették el. /Bokor Katalin: Jogi személlyé alakul az ’56-os Társaság. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 22./

2006. július 12.

Józsa Árpád Csaba, ma az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság elnöke, társaival a nyugati határ felé vette azokban a napokban az útját, hogy fegyveresen segítse a forradalmat, a szabadságharcot. Gyermekek voltak, elkapták őket, majd haza kellett térniük, megbűnhődni nemes szándékukért. Egy ,,jeles” író júniusi levelében írta Drága Mihályomnak: ,,… fiaim vizsgák után hozzátok jönnek falura. Olyan gyerekek ők, mint a többiek mind. (…) De, hogy a magyar ellenforradalom napjaiban mind a kettő, bár még kölyök, azzal a kéréssel állt apai tekintélyem elé: engedjem el őket önkénteseknek Magyarországra az ellenforradalmárok ellen harcolni (…), és mivel a te két fiad ugyanezt kérte tőled, úgy hiszem, az enyéim nem lesznek idegenek a faluban.” Képzeljük el, amint szemben álló barikádokon harcolnak Józsa Csabáék M. J. fiaival, írta Puskás Attila. /Puskás Attila: Ha úgy lett volna…= Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

2007. február 20.

Dr. Sólyom László köztársasági elnök romániai látogatása során kitüntetéseket nyújtott át ‘56-osoknak. Az Erdélyi ‘56-os Bajtársi Társaság elnöke, Józsa Árpád Csaba Constantin Ticu Dumitrescuval, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének országos elnökével együtt a legmagasabb fokú kitüntetést, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét vehette át. Józsa Árpád Csaba baróti kisdiákként barátaival indult el, hogy a zöldhatáron átjutva segítse a magyar hazafiak harcát. A magyar hatóságok visszaadták a román hatóságoknak, majd a nagyváradi katonai bíróság három évre ítélte (mire kijutottak, már leverték a forradalmat) tiltott határátlépés vádjával. Józsát 2005-ben választották meg a társaság elnökének valamennyi magyar többségű és szórványmagyar megye tagságának egyöntetű döntésével. Ritka lelkiismeretességgel végzi megbízatását. /Puskás Attila: Józsa Árpád Csaba kitüntetése. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 20./

2007. október 23.

Dr. Kiss Tamás jogász, a Magyarországi Politikai Foglyok Országos Szervezetének alelnöke több napig vesz részt az erdélyiek ünnepi rendezvényein. Október 21-én Sepsiszentgyörgyön a POFOSZ kitüntetéseit adta át tíz erdélyi magyar ötvenhatosnak. Dr. Kiss Tamás tavaly a kisvárdai székhelyű Tőkés László Alapítvány évi díját vehette át, majd azt átadta Józsa Árpád Csabának a Sepsiszentgyörgyön felállítandó ‘56-os emlékmű költségeire. 1956-ban a Magyarországon megalakuló főiskolai és egyetemi ifjúság szegedi szervezete, a MEFESZ küldöttként utazott Budapestre, hogy az október 20-án meghirdetett húszpontos programot, elfogadtassa a fővárosiakkal, és megkezdjék országszerte az egyetemisták MEFESZ-szervezetekbe tömörülését a kommunista DISZ helyett. Így az október 16-án Szegeden megalakuló MEFESZ elsőnek kezdeményezett forradalmi megújulást. Október 22-én a budapesti Műegyetem nagygyűlésén ismertették és a tizenhat pontban elfogadták a szegediek javaslatát. /Puskás Attila: Vendégünk a ,,szegedi küldött”. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./

2007. október 24.

Október 23-án Sepsiszentgyörgyön együtt tartották emlékező ünnepségeiket a helyi ötvenhatosok és a volt politikai foglyok. A kommunizmus börtöneit megjárt háromszékiek közül jelenleg közel ötszázan élnek. A sepsiszentgyörgyi köztudatban leginkább jelen lévő helyi ötvenhatos megmozdulás a mikós diákokból alakult Székely Ifjak Társasága (SZIT) tagjainak sok év börtönnel megtorolt koszorúzása a negyvennyolcas emlékműnél (1957-ben és ‘58-ban). Felnőtt tanácsadójukra, a szamosújvári börtönben ismeretlen okokból elhunyt Szalay Attilára évente emlékeznek az egykori SZIT-tagok. A Csíki utcai Szalay-ház falán elhelyezett emléktáblát minden október 23-án koszorúzza meg a SZIT, a háromszéki Volt Politikai Foglyok Szövetsége (VPFSZ), a városvezetés és a helyi RMDSZ. A megemlékezők tizenöt bajtársuk sírjánál koszorúztak a város temetőiben. A délutáni megemlékezések sora a kommunista diktatúra áldozatainak Erzsébet-parkbeli kopjafájánál kezdődött, ahol Józsa Csaba Árpád, az Erdélyi ‘56-os Bajtársi Társaság elnöke kiemelte: ötvenhat tanulsága, hogy egy kis nép egy emberként állt ki a szabadságért. A megemlékezések a tavaly felavatott ötvenhatos emlékműnél folytatódtak, ahol Török József, a VPFSZ elnöke beszélt. Dr. Kiss Tamás, a magyarországi POFOSZ alelnöke megköszönte az erdélyi ötvenhatosok egykori szolidaritását és a jelen lévő fiatalok érdeklődését ötvenhat iránt. /Fekete Réka: 1956-ra emlékeztünk Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ Kézdivásárhelyen október 23-án a Szoboszlay-perben kivégzett hősök emlékére állított kopjafánál rótták le kegyeletüket. Farkas Ferenc történelemtanár, a Református Kollégium igazgatója felelevenítette az ötvenegy évvel ezelőtti magyarországi és erdélyi forradalom és szabadságharc fontosabb mozzanatait, a Szoboszlay-kirakatperről is szólva. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom háromszéki szervezete által szervezett megemlékezés a Vigadóban volt, levetítették a Hajdú Gábor által 2006-ban rendezett, Boldog napok – hulló csillagok című dokumentumfilmet, majd fáklyákkal a Hősök emlékművéhez vonultak. /Iochom István: Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ Kovásznán az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub Imádkoztam, ha félni kellett című rendezvényével emlékezett az 1956-os forradalomra, amelyen Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott lelkész szemtanúként beszélt. Ezt követően a központi park ‘56-os emlékművénél a kovásznai Magyar Polgári Szövetség és Székely Tanács rendezett gyertyás megemlékezést. /Bodor János: Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

2008. október 25.

A tapsviharral fogadott Sólyom László köztársasági elnök Baróton előbb a középiskola számítógéptermét, majd a névadó Baróti Szabó Dávid emlékszobáját tekintette meg. Sólyom László erdélyi látogatásáról szólva kijelentette: azért fontos, hogy bejárja a magyar megyéket, mert az újságokból, a tévé híradójából nem derül ki, miként gondolkodnak az anyaországtól elszakítottak.,,Látni kell az emberek arcát, kezet kell fogni velük, így érezni a magyar nemzet egységét” – fogalmazott. A kommunista diktatúra ellen magányosan tiltakozó cseh, magyar és székelymagyarnak közös emléket állító alkotást Moyses Márton testvére, Moyses Éva leplezte le, majd Sólyom László koszorút helyezett el. Az avatásra előkészített 1956-os emlékműnél az ötvenkét esztendővel ezelőtt történteket Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Sólyom László elmondta, kérte a román államfőtől, hogy rehabilitálják az 1956-os romániai elítélteket. Az új emlékművet Puskás Attila volt politikai fogoly és az alkotó, Éltes Barna képzőművész leplezte le. Sólyom László néma főhajtással adózott a forradalom hősei és a kommunista hatalom által bitófára küldöttek emléke előtt. Benkő Levente újságíró, történész 1956 erdélyi vetületeinek néhány mozzanatát ismertette, majd részletesebben szólt az erdővidéki bebörtönzöttekről. Kutatásai szerint a régióból származó 58 politikai elítéltre összesen 383 év börtönt róttak. A magyarországi Politikai Foglyok Szövetségét képviselő Mádi Jenő kijelentette: azért lázadt fel a fiatalság, mert világossá vált számára, hogy lelket, hitet és hagyományt felemésztő kommunista rezsim került hatalomra, s ebbe nem akart belenyugodni. A Kovászna megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Török József az emlékmű elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönte meg a kereskedelmi társaságoknak, egyházaknak és alapítványoknak. /Hecser László: Sólyom László és a barótiak 1956 hőseire emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./

2010. október 30.

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. július 16.

Tábor fogyatékosoknak
Tizedik alkalommal szervezte meg a héten a Kárpát-medencei Mozgássérült Fiatalok Táborát a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete. Tischler Ferenc, a szolgálat országos ifjúsági szervezetének vezetője elmondta, 47 fogyatékost és a kísérőiket, összesen mintegy száz személyt látnak vendégül a Sepsiszentgyörgy melletti Benedekmezőn. Kovászna, Hargita, Kolozs és Bihar megye mellett Magyarországról és Kárpátaljáról is érkeztek táborozók
A sepsiszentgyörgyi szervezet pápai felhívásra válaszolt a rendezvény megszervezésével: amikor 2002-ben II. János Pál pápa meghirdette, hogy 2003 a fogyatékkal élők éve lesz, a Máltai Segélyszolgálat sepsiszentgyörgyi önkéntesei is eldöntötték, megtartják az első országos mozgássérülttábort. Az elmúlt tíz évben a jól bejáratott forgatókönyv szerint szervezték meg az együttlétet, a fogyatékkal élők számára már az is felüdülést jelent, hogy egy hétig az erdő szélén, faházikókban laknak. Tischler Ferenc elmondta, az elmúlt napokban kirándultak a Szent Anna-tóhoz, csónakáztak, és – mivel idén olimpiai év van – nagy hangsúlyt fektetnek a sporttevékenységekre is. A pénteki sportnapon lesznek asztali sportok, kerekes székes gyorsasági verseny, kosárlabdameccs, íjászverseny, és lovagolni is lehet. Hargita megyéből egy kerekes székes tánccsoport különböző népek táncait tanítja meg a táborozóknak. Józsa Csaba csíkszeredai mozgássérült lapunknak elmondta, a Székelyföldön Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában oldották meg leginkább az akadálymentesítést, elsősorban az utcai közlekedés gördülékenyebb. Az intézményekben még mindig vannak hiányosságok, és a közszállítást sem tudják igénybe venni kerekes székkel, mert nincsenek lezárók, hogy fékezéskor is biztonságban lehessen a mozgássérült. A tábor egyik előnye, hogy a mozgássérültek megoszthatják tapasztalataikat, gondjaikat. A családot is tehermentesíteni próbálják a szervezők, akik arra bíztatják a fogyatékosokat, hogy barátjukkal vegyenek részt a rendezvényen.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2012. október 20.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. április 12.

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-29